~30.fejezet~

Meglepődve néztem az igazgatóra. Annyira ismerős nekem. Egy ideig így néztünk egymásra. Aztán leesett ki is az.
-Bácsikám.... –mosolyogtam.
-Rinie? –kérdezte.
-Bácsikám. –mosolyogtam majd odamentem hozzá és szorosan magamhoz öleltem.
-Mikor is volt utoljára? 5 éve? –kérdezte.
-Nem 15. De hova tűntél? Annyira hiányoztál. Pont akkor tűntél el amikor szükségem volt rád. Apában alig tudtam akkor bízni. –mondtam.
-Tényleg.... Nagyon sajnálom. Hogy van a bátyókám? –kérdezte.
-Jól. Végre észhez tért. –mondtam.
-Miért? Elvált attól hárpiától? –kérdezte.
-Igen. Végre. Olyan boldog vagyok. –mondtam.
-Hogy sikerült? –kérdezte mosolyogva.
-Hát apa elment filmet forgatni 3 hónapra. Engem pedig otthon hagyott. Az a hülye nő bezárt a szobámba, elvette a telefonomat és még suliba sem engedett. –mondtam.
-Te még suliba jársz? –kérdezte.
-Igen egyetemre. Miért? –kérdeztem.
-Ja semmi. Nem tudtam, hogy elkezdted az egyetemet. –mondta.
-Hát igen. Ha többet lettél volna nálunk akkor tudnál mindenről. –mondtam.